Érzed?

- Hogyan dönthetjük el, hogy egy Mi-nek van-e lelke vagy nincs? Az érzelmei tekinthetőek-e emberinek, vagy csak a programja beszél belőle? Mi teszi őket egyenlővé velünk? Számít ez egyáltalán? -

- Uram! Ő tökéletesen megfelel a feladatra. A pszichológiai elemzések és az intelligenciahányadosa alapján képes lehet érzelmi csapdát kialakítani egy mesterséges intelligenciával való beszélgetés során – mondta Rose és megigazította a fehér köpenyét.

Az MI kutatócsoport hármas laborvezetője, Mr. Davies azonban kételkedett ebben. Már legalább tíz perce homlokráncolva járkált fel-alá a tökéletes ügynök után kutatva. A labor fehér neonlámpái azonban mintha az elméjét is elvakították volna. Neki olyanra volt szüksége, aki kifejezetten az érzelmekre hat, csakhogy a tesztek alapján az ügynökök mind túl racionálisak voltak. Honnan tudhatta ő, hogy melyikük tudja a kettőt úgy összekombinálni, ahogy az neki a kísérlethez kellett. Abban sem volt biztos, hogy erre egyáltalán képesek.

- Hogy hívják? – kérdezte visszafordulva a nőhöz.

- Walker. Kyle Walker.

- Menjünk, ébresszük fel.

- Igenis, uram!

Rose a jegyzettömbébe kapaszkodva vezette Mr. Daviest az ügynök szobájához. Az ablaktalan szürke, fénycsövekkel megvilágított folyosón több ajtó nyílt és mindegyik egy-egy ügynököt szállásolt el. Akire éppen szükség volt, annak pattannia kellett. A laborvezető kinyitotta a fémajtót, neki ugyanis mindegyikhez volt kulcsa.

Az ügynök nem ébredt fel az érkezők zajára. A kutatónő az ajtó melletti panelba bepötyögött valamit, majd a férfi ágyához lépett.

- Mr. Walker! Szükségünk van önre – mondta, majd egyik kezével gyengéden megrázta az ügynök vállát.

- Jó reggelt! Habár fogalmam sincs, milyen napszak van idelent.

Mr. Walker felült és kinyújtóztatta magát. Először a kutatónőt, majd a laborvezetőt mérte fel.

- Szóval? Mi lesz a feladat?

A kutatónő feltolta a lecsúszott szemüvegét az orrán, majd nagy levegőt véve a jegyzettömbben kutatott egy dokumentum után. Miután kihúzta a lapot, odaadta a férfinak, amin az MI arcképe és a hozzá kapcsolódó információk szerepeltek.

- Ő lesz az alany: J210-HC. A feladata, hogy kiderítse, mennyire képes felfogni az érzelmeket. Tekinthetők-e a válaszai emberinek, vagy csak a programja beszél belőle? Az általunk ismert fogalom szerint definiálhatóak a reakciói? Esetleg saját értelmezési módja van a programjától függetlenül? Arra kérem, hogy a lelkére hasson, már amennyiben van neki. Meg kell tudnunk, hogy tekinthetjük-e az MI-ket embernek, vagy sem. Érthető voltam?

- Természetesen! Merre található ez a J210-HC?

- Nem messze. Kövessen!

A nő ismét a kezébe vette az irányítást és a felső emeleti kihallgatószobába vezette a csapatot.

A laborvezető mindvégig hátul maradt. Jobbnak látta, ha a feladatot a beszéddel együtt a nőre hagyja, így ő teljes mértékben a megfigyelésre tudott koncentrálni.

Beléptek a szűk szobába, ahol a nagy üvegfalon keresztül egy fákkal körülvett, napsütötte rét látképe tárulkozott eléjük. Mr. Walker automatikusan eltakarta a szemét a vakító fény miatt, aminek furcsamód, nem érezte a melegét.

- Ez mind csak illúzió – mondta a nő. – Ahogy már említettem, az MI érzelmeire szeretnénk hatni és ehhez minden lehetséges módszert bevetünk.

J210-HC a rét közepén ült, egy asztal egyik oldalán és úgy bámulta a tájat, mintha katarzisban lenne a gyönyörtől.

- Ott az ajtó. Menjen be hozzá és végezze el a feladatot – kérte a kutatónő a bejáratra mutatva.

Mr. Walker egy pillanatra sem riadt vissza. A kérdései már a fejében voltak. Minden eszköze megvolt ahhoz, hogy a végén pozitív elbírálást kapjon, mégsem mutatott elbizakodottságot. Ő csak dolgozni jött. Elvégzi a feladatát és kész.

Belépett a szobába, ami tökéletes másolata volt egy valódi rétnek. A lába alá nézett. Minden egyes fűszál élethűnek tűnt. Csakúgy, mint az asztalnál ülő MI. Még a pislogás és a levegővétel is belé volt programozva. A bőrén ugyanúgy tört meg a fény, mint egy valódi ember arcán. Még egy sebhelyet is készítettek a szögletes állára a hitelesség kedvéért.

Az ügynök leült vele szembe és a szemébe nézett. Az első mozzanat, amivel jelezzük a kapcsolatba lépésünk szándékát. Az MI egyenes háttal, mozdulatlanul várt az ügynök kezdeményezésére.

- Üdvözlöm! A nevem Kyle Walker.

- Üdvözlöm, Mr. Walker. A nevem J210-HC.

- Tudja, miért vagyok itt?

- Amit tudok, hogy kérdéseket fog nekem feltenni – válaszolta az MI.

- Pontosan. Mit szólna, ha ettől a ponttól közvetlenül folyna ez a beszélgetés? Kezdetnek, szólítson csak Kyle-nak – ajánlotta fel karjait kitárva.

- Rendben, Kyle. Ez esetben ön pedig szólítson csak Johnnak – mondta, leutánozva az ügynök mozzanatát, majd kezét visszatette az ölébe.

- Miért pont John?

- Az elmúlt évszázadokra visszamenőleg a John az egyik legnépszerűbb férfinév az Amerikai Egyesült Államokban. Ha az emberek ennyire kedvelik ezt a nevet, talán ilyen módon engem is kedvelni fognak.

Kyle-t megmosolyogtatta a válasz. Az MI magyarázattal szolgált a névválasztására és nem a programja véletlenszerűségére bízta.

- Haha. Elmés. Rendben van, John. Kezdhetjük?

- Kezdhetjük, ha neked is megfelel.

- Természetesen megfelel! Akkor most megkérlek, hogy minden soron következő kérdésre válaszolj. A válaszadásban semmilyen kikötés nincs – vázolta fel Kyle a feladatot.

John bólintott. A szemét nem vette le Kyle-ról, fejét viszont kissé jobbra döntötte. Az ügynök ebből egyből leszűrte a kíváncsiságot.

- Tegyük fel, hogy előtted van egy gyönyörű táj. Mint ez itt. Látod?

- Látom – válaszolta tömören John.

- Tegyük fel, hogy valaki énekel neked. Hallod?

- Hallom.

- Tegyük fel, hogy almát eszel. Érzed az ízét?

- Érzem.

- Tegyük fel, hogy egy virágot szagolsz. Érzed az illatát?

- Érzem.

- És tegyük fel, hogy megérintelek. Érzed?

- Érzem.

Az utolsó kérdés előtt Kyle szünetet tartott. Tudni akarta, mi John reakciója: a fejét most átfordította balra, az ajkai pedig elváltak egymástól, mintha sejtené Kyle utolsó gondolatát és már a nyelve hegyén lenne a válasz. De az is lehet, hogy szimplán türelmetlen és bizonytalan volt.

Kyle az asztalra könyökölt és közelebb hajolt Johnhoz. Teljesítenie kellett a feladatát. Ehhez pedig sarokba kellett szorítania a mesterséges intelligenciát.

- És John – folytatta -, képes vagy ezeket élvezni is?

Johnt nem lepte meg a kérdés. Apró mosoly jelent meg a szája sarkában, majd ő is felkönyökölt az asztalra, hogy közelebb hajoljon az ügynökhöz.

- Képes vagyok. Csakúgy, mint az itteni nap melegét. És te?