A Létezés Próbái
- Gondolkoztál már azon, hogy miért történnek mindezek a dolgok az életünkben? Van valami oka, vagy csak véletlenek? -
"Ezúttal ki leszel rúgva, Katherine!" – a főnökének szavai megállás nélkül ismétlődtek a nő fejében, miközben éppen a sötétbarna haját fésülte a randevújára készülődve. Eközben botránkozva hallgatta a helyi híreket a TV-ben.
- Tegnap újabb holttestre találtak rá. Az áldozat egyike azoknak a nőknek, akiket az elmúlt hónapokban eltűntként regisztráltak. Újra megismételjük, hogy a nők egyetlen közös tulajdonsága az, hogy mindannyiuknak vörös haja volt. Ezúton is szeretnénk felhívni minden vörös hajjal rendelkező nő figyelmét, hogy az elkövető - akit csak Vörös Szívtelennek ismerünk - megtalálásáig járjanak körültekintően.
Az igazságnak csak egy részét közölték le, mintha a lakosokra nem tartozna a másik fele. A Vörös Szívtelen ugyanis nem hiába kapta ezt a nevet. Nem elég, hogy minden nőt fej nélkül találtak meg, de még a szívüket is kivájták.
Katherine ekkor ráeszmélt, hogy még most sem tud elszakadni a munkájától. Ő ugyanis rendőr volt. Vagy legalábbis még egy darabig annak mondhatja magát.
"Ezúttal ki leszel rúgva, Katherine!" – szólalt meg újra Mr. Galvin a fejében, mintha csak mellette állt volna.
Nem gondolta, hogy idáig jut. Többször kapott már felszólítást, de ezúttal más volt a helyzet. Az egy dolog, ha véletlen megvádol egy rendőr egy ártatlant, de ha ráadásba még lábon is lövi az már civil ember ellen elkövetett komoly testi sértés a részéről. Ezúttal rendesen félrelőtt. Akkor is félrelőhetett volna, amikor az ember lábára célzott. Ez a hátránya, ha valaki mesterlövész.
El kellett terelnie a figyelmét a munkáról. Legalább mára. Hiszen pont az vette rá, hogy a barátnője által megrendezett dupla randevún részt vegyen, hogy ha kirúgják, úgysem lesz jobb dolga.
Katherine-nek egész életében csak a fegyvere volt a társa. Most azonban úgy tűnik, itt az ideje, hogy lecserélje egy hús vér férfira. Ez furcsamód olyan érzést váltott ki belőle, mintha megcsalna valakit. Pedig csak egy tárgyról volt szó. Mégsem volt olyan könnyű csak úgy eldobnia magától. Automatikusan betette a fekete retikül táskájába, mert mióta rendőr lett, nemhogy nem tette ki az ajtón a lábát nélküle, de még a hálószobában is jóformán vele aludt.
"Katherine! Remélem, nem gondoltad meg magad! Fél óra múlva legyél ott az étterem előtti parkban. Csók, Carolyn." – olvasta a barátnője üzenetét.
Ha a főnöke nem gondolja meg magát a kirúgásával kapcsolatban, akkor ő sem. Ezek után mit veszíthet?
Carolyn azonban lelkesebb volt, mint ő. Katherine tudta, hogy csak jót akart neki, pontosan ezért szervezett páros randit. Nem volt esélye a menekülésre. Fogalma sem volt, hogy honnan szerezte a két férfit, azt se tudta, hogy ők is ugyanúgy barátok-e, mint ő Carolynnel, vagy teljesen idegenek egymásnak.
Flynn és Thomas. Így hívták a két férfit. Flynnről csak egy, a barátnője által készített lesifotót látott. Thomas-szal azonban volt egy rövid videó beszélgetésük. A férfi szerette volna minél személyesebben randevúra hívni és a találkozás után ez volt a legkézenfekvőbbnek.
Rendes embernek tűn. A hangja is elég kellemes volt és volt egy kisebb vállalkozása is. Egy próbát mindenképpen megért.
Utoljára még leellenőrizte, hogy a fekete ruhája tökéletesen áll-e rajta, majd kikapcsolta a tévét és távozott otthonról. Beszállt a lakása előtt álló piros 1979-es Chevrolet Monte Carlojába, amit még az apja hagyott rá. Ettől valamelyest megszűnt az idegessége. Pedig az autó már nem volt olyan megbízható, mint annak idején és mióta az apja meghalt, nem is foglalkozott a rendbetételével. Ettől függetlenül nem szerette volna még lecserélni. Habár egy idegen számára nem illett hozzá a kocsi, de aki ismerte Katherine-t az tudta, hogy úgy hozzá van nőve, mint a fegyveréhez. Az apjára emlékeztette és ez többet ért neki bármelyik vadonatúj járgánynál.
A város egyik legnépszerűbb étterme, az El Dorado felé vette az irányt. Úgy volt megbeszélve, hogy mindannyian az előtte lévő parkban találkoznak, így együtt ülhetnek majd le a foglalt asztalukhoz.
Remélte, hogy időben oda fog érni. Hétvégéhez képest ugyanis szokatlanul nagy volt a forgalom és olybá tűnt, elkerülhetetlenül dugóba fog keveredni. Az élet valahogy nem akarta, hogy bármi is összejöjjön neki. E gondolat előtt azonban Katherine még nem is tudta, hogy mennyire így van. Majd, amikor megindulni látszott a kocsisor, kicsit ráadott a gázra. Sajnos azonban az előtte lévő hirtelen úgy befékezett, hogy éppen hogy meg tudott állni mögötte. Ez azonban már nem volt igaz a mögötte lévő kamionra, ami hátulról úgy belehajtott, hogy végül összenyomva, két jármű között találta magát.
A piros Monte Carlonak annyi volt. Ez volt a nő első gondolata. Nem is érdekelte a testi épsége, csak az járt a fejében, hogy miért tesz keresztbe az élet ezzel is neki. Először a munkája, most meg az apja által ráhagyott legkedvesebb dolga. Aztán persze megérezte a nyakában lévő fájdalmat is, ami az ütközés miatt húzódott meg.
"Ez úttal ki leszel rúgva, Katherine!" – Mr. Galvin újra megszólalt a fejében. Lassan úgy kezdte értelmezni ezt a mondatot, hogy magából az életből lesz kirúgva. Lehet, hogy jobb lesz felkészülni a legrosszabbra? Már a randevútól sem várt semmit. Aztán persze ráeszmélt, hogy ebből így nem lesz semmilyen randevú.
Kiszállt a kocsiból a fegyverét jól eltakaró táskájával együtt, majd felmérte a kárt. Legszívesebben sírva fakadt volna. Eddig is tudta, hogy a Monte Carlonak annyi, de hogy a látvány ezt csak megerősítette az erős érzelmeket váltott ki belőle. Aztán azzal nyugtatta magát, hogy a kocsija megmentette az életét. Talán ez a legszebb vég, ami érhette a Monte Carlot. Az eredeti gazdája lányának megmentése.
Nem sokkal később a forgalmat teljesen elterelték. Rendőrök, mentők és egy roncsszállító érkezett a helyszínre. Mintha maga az autók kaszása jelent volna meg. Igyekeznie kellett elterelni a figyelmét, úgyhogy a kiérkezésig jobbnak látta a barátnőjét értesíteni.
- Carolyn! Sajnálom, de nem tudok ott lenni. Karamboloztam és a kocsimnak annyi.
- Micsoda? De te jól vagy? Akarod, hogy érted menjek? – őszinte aggodalom hangzott a hangjában.
- Nem… nem köszi. Azt hiszem elkísérem a Monte Carlot a végső nyughelyére. Remélem, megérted.
- Persze. Tudom, hogy sokat jelentett neked az a kocsi – pár másodpercig hallgatott, mintha csak néma megemlékezést tartana. – És mi lesz Thomasszal?
- Neki majd én szólok. Úgy illik, ha tőlem tudja meg.
Mihelyst letették a telefont, valaki megszólította hátulról.
- Kisasszony! – egy hatvanas éveiben járó férfi volt az. – A kocsijáért jöttem.
A roncsszállítós ember. Persze, hogy a kocsijáért jött. Tényleg olyan volt, mint az autók kaszása. Nem is tudta, hogy miért haragszik erre az emberre, hiszen ő nem tett semmit. Csupán segíteni akart, de ez mégis rosszul érintette. Nem szeretett érzelgős lenni. Rendőr volt, az ég szerelmére!
- Szeretne velem jönni? Vagy inkább fogna egy taxit?
- Köszönöm, magával mennék.
Mielőtt azonban még elmenne vele, illetve elintézné a papírokat a rendőrtársaival, még értesítenie kellett Thomast. Nem várathatta meg sokáig. Fordított helyzetben ő sem örülne neki.
- Katherine! Igazán sajnálom. Melyik roncstelepre mész? Érted megyek.
- Thomas, ez igazán nem szükséges. Nem kell rám szánnod az idődet.
- Emlékeztetnélek, hogy eredetileg is rád szántam volna. Szóval?
Tetszett a nőnek a kedvesség és az érvelés. Főleg most, hogy érzékeny állapotban volt, úgyhogy beadta a derekát.
- A Willman roncstelepre a keleti út végén.
A férfi megígérte, hogy siet, ahogy tud. Nem akarta ő sem sokáig megváratni a nőt. Ezután Katherine a papírok elintézése után a roncsszállítóssal szintén a Willman telep felé vették az irányt.
Néha visszapillantott a tükörbe, hogy leellenőrizze, a Monte Carlo biztonságban utazik hátul. Persze aztán megdöbbentette a valóság, hogy ennél rosszabb állapotban már úgysem nagyon lehetne.
Nagyon sóhajtott. A munkája oda, a kocsijának annyi és még a randija is lefújva. Nem hitte, hogy a civil ember lábonlövése miatt ennyire kellene bűnhődnie. Nem értette, miért történik mindez vele.
A telepre érve végső nyugalomra helyezték a Monte Carlot. Fájó szívvel nézte végig, ahogy a roncs nagyot huppan a földön. Borzalmas állapotban volt. Kívülről teljesen érthetetlennek tartja, hogy úszta meg ezt épségben.
- Itt írja alá! – tette elé a lapot a férfi.
Katherine újra sóhajtott egyet, majd a kezébe vette a tollat. Ahogy a tinta szépen követte a nő mozdulatai, úgy kezdett rájönni, hogy neki pisilnie kell. Nagyon. Már csak ez hiányzott! Talán a karambol kissé felrázta. Bárhogy is, ő sosem szeretett idegen házában kimenni a mosdóba. Kényelmetlennek érezte a nem megszokott környezetet, így aztán hezitált, hogy a férfitól meg merje-e kérdezni. A háza ugyanis a telephely előtt volt. Ennél közelebb nem talál alkalmasabb helyet a dolga elvégzésére. Így aztán csak bekérezkedett a házba, ahova a férfi be is kísérte.
- Nincs itthon senki? – kérdezte Katherine.
- A fiam elment itthonról, a nejem meg… - mutatott egy képre, amin egy vörös hajú nő mosolygott – őt pedig Isten nyugosztalja.
- Igazán sajnálom!
- Köszönöm! Tavaly ment el január huszonkilencedikén. Kezdünk kilábalni. Csak szépen lassan. Ön vesztett már el fontos személyt?
- Igen. Három éve az apámat. Az övé volt a kocsi. Az anyámat pedig nem ismerhettem meg.
- Magának se lehet akkor egyszerű. A mosdót pedig balra fordulva a folyosó végén találja. Menjen csak nyugodtan! Kint megvárom – azzal a férfi távozott.
Katherine újra a nő képére pillantott és újra csak sóhajtani tudott. Bárcsak úgy mosolyoghatna, mint a nő a képen. Egy ideje már nem érzett ilyen boldogságot. Ez a nap után pedig biztosan nem fog még egy jó darabig.
A férfi iránymutatása szerint a mosdó felé vette az irányt. Az ajtótól nem messze azonban megtorpant. A lába alatt ugyanis csikorgó darabkákra lépett rá, amiket eddig a világos járólaptól észre sem vett.
Üveg volt. Méghozzá temérdek üvegdarab, ami egyenesen egy résnyire nyitott ajtajú szobába vezetett be. Katherine ezt akkor is elég különösnek találta volna, ha nem lett volna rendőr, így aztán késztetést érzett arra, hogy benyisson a szobába.
Minden függöny el volt húzva, alig szűrődött be valami kis fény, amitől aztán elsőre nem is látott rendesen. Miután a szeme hozzászokott a félhomályhoz, meglátta az üvegdarabok kiindulási pontját egy komód előtt. Vagy leeshetett valami, vagy szándékosan verték le. A kerek talpú üvegdolognak a porral szegélyezett nyoma ugyanis még mindig ott volt a komódon, ami fölött egy családi kép hevert a falon. Katherine már majdnem figyelmen kívül is hagyta, de aztán ismerős arc tűnt fel a képen. Flynn volt az, Carolyn barátnője ma esti randevúja. A nő elővette a telefonját, hogy gondosan ahhoz az egy képhez mérje a családi képen látott férfit. Kétségtelenül ő volt az. Mellette a roncsszállítós férfi és a vörös hajú nő állt.
Nem létezhetett ekkora véletlen. Katherine egyből úgy érezte, hogy nem lehet itt véletlen. Így aztán alaposan körbekémlelte a szobát. Ösztönből. És mert nem hitt a véletlenekben.
A helyiségben vegyes aromák terjengtek. Habár erős parfümillat árasztotta el a szobát, a háttérben érezte a mindent átjáró bűzt is. Mintha szándékosan nyomták volna el az egyiket a másikkal.
Valami nem volt rendben itt, ezt Katherine a zsigereiben érezte. A félhomály, az üvegdarabok és a rejtőzködő bűz. Nem kellett rendőrnek lenni, hogy ez gyanút keltsen benne.
A nő elfelejtve a hólyagja feszítését, automatikusan körülnézett a szobában. Az asztalon rendbe rakott könyvek ültek egymáson, ugyanakkor kitépett lapok borították el az egészet. Az ágy rendbe volt rakva, de a takarón hatalmas folt éktelenkedett. A szekrény félig nyitott ajtaja gondosan összehajtogatott ruhákat mutatott, de előtte mégis szanaszét hajigált darabok hevertek. Valami hiba volt a rendszerben. Valami megborította a tökéletességet, de vajon mi?
Katherine mikor visszafordult, hogy kimenjen a szobából - mielőtt feltűnne a férfinak, hogy tilosban jár -, megbotlott az egyik ruhában és karjait maga elé téve az üvegdarabokba esett bele. Jó néhány darab beleállt, amitől a meleg vére egyből kitört az ereiből.
- A francba, még ez is!
Ez már több volt a soknál erre a napra. Több volt, mint amit megérdemelt. Legalábbis úgy érezte.
Feltápászkodás közben egy könyvet vett észre az ágy alatt. Az üvegdarabokkal a kezében nem törődve kivette a büdös, néhol megégett, sárgás lapú könyvet, ami inkább volt kötött jegyzettömb, mint valódi könyv.
Azonnal fellapozta. Női portrékat vélt felfedezni benne. Tussal és ceruzával rajzolhatták. Mindegyik mosolygott, de a szemükben rémület látszott. Nagyon bizarr látványt nyújtottak. Az egyetlen szín, amivel átsatírozták a fejüket pedig a piros szín volt. Ez a felismerés aztán bizsergető érzést váltott ki a nőből, így hát újra gondosan szemügyre véve a női arcokat, vegiglapozott minden oldalt.
Ezek azok a nők voltak, akiket az elmúlt hónapokban holtan találtak. Köztük volt az is, akit ma jelentettek be a hírekben. Ő volt az utolsó a könyvben. Furcsa rajz volt, ugyanis a szempillái számokat formáztak. Az egyiken nulla és egy, a másikon kettő és kilenc. Január huszonkilenc. Az a dátum, amikor a képen lévő mosolygós nő elhunyt.
A következő oldalon viszont nem volt portré, csak egyszerűen pirosra volt satírozva az oldal egy része és két betűt írtak a lap sarkába: AU. Katherine-nek ettől kihagyott egy verést a szíve. A sejtése beigazolódott. Flynn maga a Vörös Szívtelen és az új célpontja nem volt más, mint az ő szintén vörös hajú barátnője, Carolyn. Ezt onnan tudta, hogy az AU az aranynak a vegyjele. Az étterem, ahova mentek pedig az El Dorado volt, ami spanyolul aranysárgát jelent.
Miután Katherine betuszkolta a jegyzettömböt a retiküljébe a fegyvere mellé, egyre jobban feszítő hólyaggal és üvegszilánkokkal a karjaiban kiszaladt a házból. Nem volt benne biztos, hogy Flynn apja ártatlan-e, de a legelső dolga az volt, hogy azonnal el kellett érnie Carolynt. A gyorshívógombot megnyomva már a füle mellett is volt a telefon, de az azonnal kisípolt.
- Nem! NEM! Ez nem történhet meg! – kezdett kiborulni.
Egy mély levegő után igyekezett összeszedni a gondolatait. A kocsija romokban, busz pedig ritkásan jár errefelé, hiszen a város szélén voltak. Talán fel kellene hívnia az egyik szolgálatban lévő kollégáját. Valaki biztosan segítene neki.
- Kisasszony! Mi történt magával? – jelent meg Flynn apja a semmiből, amitől a nő úgy érezte, most fog szívinfarktust kapni. – Hiszen csupa vér a keze!
- Sajnálom, mennem kell! – azzal kirohant a telephelyről.
Az apjával ráér később foglalkozni. Most Carolyn az első, de először el kell jutnia az étteremhez. Talán onnan tovább tud majd nyomozni.
- Katherine! – ijesztette meg ismét valaki hátulról.
Thomas volt az.
Kezdett elege lenni, hogy váratlan dolgok érik. Nem elég, hogy kirúgják, hogy karambolozott, hogy elvesztette a Monte Carlót, de még a barátnőjét is meg akarja ölni a város hírhedt sorozatgyilkosa és akkor még ijesztgetik is.
Na meg itt van még a jóképű Thomas, aki vagy barátja Flynnek, vagy idegenek egymásnak. Bárhogy is, nem bízhat meg benne. Talán az ő keze is benne van a dologban.
- Sajnálom, ha megijesztettelek. Mondtam, hogy felveszlek – mutatott hátra a fekete audijára, majd lejjebb vándorolt a tekintete. – De hiszen te vérzel!
Katherine mielőtt közel engedte volna magához, körülnézett. Egy árva lélek nem volt a város ezen részén, ritkán járt erre bárki is. Miután nyugtázta, hogy tiszta a terep, előkapta a fegyverét és a férfit a palánknak, a fegyvert pedig a fejének szorította. Az élet fintora - gondolta. A férfire tartotta a fegyvert, pedig rá akarta lecserélni. Micsoda szerelmi háromszög!
- Jól figyelj rám! Most beszállunk a kocsiba és elviszel az étteremhez. Csak figyelmeztetlek, hogy mesterlövész vagyok, úgyhogy semmi meggondolatlanság.
Thomast látszólag a rémület kerülgette, de Katherine-t ez nem csapta be. Számtalan ilyen emberrel találkozott már a munkája során. Sokan jobban színészkednek, mint a tévében.
- Beszállás! – irányította a férfit a vezető ülés felé, majd ő is beszállt a kocsiba. – Gyerünk! Amilyen gyorsan csak lehet!
A férfi az oldalának tartott fegyverrel meg sem mert szólalni. Igyekezett úgy tenni, ahogy a nő parancsolta. Azonnal beindította a kocsit és már a városban is találták magukat. A forgalom vajmi keveset enyhült, így kénytelen volt pofátlanul betolakodni mindenki elé és kisutcákon elkerülni az esetleges feltorlódást. Ez azonban nem volt olyan egyszerű, ha az ember oldalához egy töltött pisztolyt szorítottak.
A nő kérésére a lehető legközelebb állt meg az El Doradóhoz, aztán együtt bementek az étterembe. Előtte azért még tisztázták, hogy habár a fegyver el van rakva, de egy gyanús mozdulat és már meg is történik a baj. Ez Katherine-nek sem volt az ínyére, de nem hagyhatta elmenni Thomast. Ha tényleg Flynnel van, akkor értesíteni fogja a veszélyről.
Az étteremben azonnal fogadták őket. Habár nem kis meglepetést okozott nekik a nő véres karja, amiből még mindig kiállt néhány üvegdarab, de ettől függetlenül a lehető legilledelmesebben fogadták őket.
- Üdvözlöm önöket az El Dorado étteremben! Van foglalásuk? – kérdezte a bajszos recepciós.
- A tizenhetes asztal négy személyre. Mi van azzal a két emberrel, akik idejöttek? Itt vannak még?
- Sajnálom, hölgyem, de attól tartok, hogy az előétel után egyből távoztak innen. Nagyjából fél órája lehetett.
A francba! Elkésett! Valamit mégis tennie kellett!
- Merre távoztak? Kocsival mentek?
- Sajnálom, hölgyem, de nem igazán tudom, hogy…
- Rendben, akkor kérem a biztonsági kamera felvételeit! Mindent mutassanak meg! – mutatta fel a rendőri jelvényét, aminek láttán a recepciós megkérte, hogy kövessék őt.
Az étterem egy hátsó részlegébe vezette őket, majd utat engedett nekik egy sötét szobába, ahol egy biztonsági őr épp az igazak álmát aludta.
- Ehhm – köszörülte meg a torkát a recepciós, amitől az őr ijedtében felugrott a székből. – A hölgy rendőr. Kérem, mutassa meg a kívánt felvételeket. Én vissza is mentem. Ha bármire szükségük van, tudják, hol találnak.
Azzal a bajszos ember távozott.
Becsukták maguk mögött az ajtót, majd Katherine elmagyarázta az őrnek, hogy pontosan melyik felvételekre lenne szükségük. Egy perces keresgélés után az őr az egyik kisebb képernyőre mutatott, amin Carolyn és Flynn épp megérkeztek az étterembe. Néhol felgyorsították az időt, nem volt idejük a fölösleges részletekre.
Úgy tűnt, hogy jól elbeszélgetnek, aztán az előétel vége felé már nem nevetgéltek úgy, mint előtte. Ezután mindketten a mosdó felé vették az irányt, amitől Katherine úgy érezte, hogy itt a vége a hólyagja türelmének. Még mindig nem volt alkalma kimennie. Utálta, ha akció közben a szükségletei közbeszólnak.
Carolyn befáradt a női mellékhelyiségbe, eközben Flynn mindvégig az ajtó előtt várta. Pár perc múlva, mikor a barátnője végzett, visszasétáltak az asztalukhoz, összeszedték a cuccaikat és kimentek az étteremből. Carolyn kissé lehajtott fejjel ment a férfi mellett. Ő már valamit tudott ekkor! Mégis beült mellé a fehér kocsiba. De miért? Talán megfenyegette, mint ő Thomast?
- Mi a rendszáma? Közelítsen rá és élesítse ki!
- Sajnálom, hölgyem, de ezt itt nem tudjuk megtenni – mondta zavarában az őr.
Katherine el is felejtette, hogy nem a rendőrőrsön van. Ki kellett találnia mást, de a lassan szétdurranó hólyagjával nehezen tudott már gondolkodni.
- Uram! Ne engedje el ezt a férfit innen! – mutatott Thomasra. – Már nem bírom tovább!
A nő visszasietett a recepcióshoz, majd megkérdezte tőle, hogy a vendégek melyik illemhelyiséget használják. Ugyanoda akart menni, mint a barátnője, Carolyne. Talán, ha a helyébe képzeli magát, rájöhet valamire.
A bajszos férfi pontos iránymutatása után Katherine a mosdó felé szaladt, hogy könnyítsen magán. Eközben pedig roppant kellemetlen érzés járta át. A barátnőjét lehet, hogy hamarosan meggyilkolják, de neki pisilnie kellett. Miért teszi ezt vele az élet?
Még kezet sem mosott – úgyis véres volt a keze -, azonnal kifelé vette az irányt. A mosdóban lévő belső válaszfalon azonban különös dologra lett figyelmes. Amikor bejött azért nem vette észre, mert háttal volt neki, most azonban tökéletesen szemben találta magát a barátnője titkosírásával. Carolyn ugyanis belevéste az írást a válaszfalba.
Katherine egyből felismerte, hogy ez a barátnője műve. Áldotta az eget, hogy rávette, tanulja meg, így aztán nem volt problémája ezeknek a nem hétköznapi írásjeleknek az elolvasásával. Pontosan ez volt a falba vésve: "Kath, 7XVU379".
- Carolyn, te zseni!
A barátnője megjegyezte a férfi kocsijának rendszámát, amit üzenetként hátrahagytak neki. Azonnal visszafutott Thomasért, miközben már hívta is Mr. Galvint.
- Katherine! Azt hiszem, eleget beszéltünk már a történtekről…
- Uram! Kirúghat, nem érdekel, de kérem, tegyen meg egy utolsó szívességet!
A főnöke úgy tűnt, percekig csak hallgatott, pedig pár másodperc elég volt, hogy döntésre jusson.
- Ez az utolsó, Katherine! Többet ne kérj tőlem, hallod! Na, mondd, mi lenne az! – mormogta a telefonba.
- Az El Dorado étterem előtt fél órája egy 7XVU379 rendszámú fehér kocsi hagyta el a parkolót. Nyomozza le, hogy kinek a tulajdonában van és hogy hova ment! Siessen, kérem! Azonnal utána kell indulnunk – lihegte, miközben Thomasszal már a fekete audi felé tartottak.
Mr. Galvin egyből az információszerzésnek szentelte az idejét. Fogalma sem volt, hogy mit akar ezzel elérni a nő, de úgy gondolta, hogy ennyi év szolgálat után ezt az egy dolgot még megteheti neki.
- A kocsi egy bizonyos George Willman nevén van és a térfigyelő kamerák szerint a belső sugárúton haladt végig északnak aztán…
Mialatt Mr. Galvin tovább figyelte az autó útvonalát, addig Thomas, Katherine utasítására, már tartott is kifelé a parkolóból, hogy ők is északnak vegyék az irányt. Nem késlekedhettek egy percet sem.
- Aztán lefordult a Boyd és az Avion utcára. Aztán…
A főnöke folyamatosan tájékoztatta őket az útvonalról, mialatt ők mozgásban voltak. Egészen a város északi negyedéig mentek, ahol aztán a fehér autó megállt és kiszálltak belőle utasai.
- A kamerák szerint egy férfi és egy nő szállt ki a kocsiból. A harminc és harmincegyes számú épület közötti sikátorba mentek be egy pincelejáraton. Várj csak! Ráközelítek.
Katherine tűkön ült. Már majdnem odaértek ők is, de emlékeztetnie kellett magát, hogy ez több, mint fél órája történt. Pedig olyan érzése volt, mintha egész végig a fehér kocsit üldözték volna.
- Valamit babrált az ajtó előtt a férfi. Azt hiszem egy kódot ütött be, de nem tudom kivenni, hogy mi a kombináció.
A főnöke tényleg nagyon próbálkozott, de hiába. Katherine azonban nem érhette be ennyivel.
- Uram! Mégis! Legalább a keze mozgásából tippeljen a számokra – kérlelte.
- Sajnálom, de túl sötét és homályos a kép. Fogalmam sincs, hogy mik a számok.
Ekkor érkezett el az az idő, hogy Katherine úgy érezte, a világ megsemmisülni látszik körülötte. Teljesen tanácstalan volt és az utca komorsága sem segített tisztán látni a dolgokat.
- Katherine! Mi folyik itt? – húzta be a kéziféket Thomas, majd mindketten kiszálltak az audiból.
A nő azonnal a sikátor felé vette az irányt, majd pár lépés után a kezét figyelmeztetően felemelve visszafordult.
- Te itt maradsz, Thomas! – utasította neki, de a férfi egészen a sikátorban lévő lejáratig követte őt. – Itt maradsz, hallod! Ne akard, hogy lelőjelek!
- Nem akarom, hogy lelőj, de engedd, hogy segítsek!
- Nem kell a segítséged! – vette elő a pisztolyát, hogy előre felkészüljön, ha történne valami. – Ugyanis, ha részese vagy a dolognak, akkor nekem eshet bántódásom. Ha viszont ártatlan vagy, akkor meg neked eshet bajod. Úgyhogy kint maradsz!
A nő olyan határozottan beszélt, mintha ő maga lenne a rendőrfőnök. Bátor volt az, aki ellen mert neki szegülni.
Miután megbizonyosodott róla, hogy a férfi nem követi tovább, az ajtó bejárata elé lépett. Elég volt egy pillantást vetnie az ajtózár paneljén a piros billentyűkre, azonnal rájött, hogy mi is a kód. A megégett, pirosra satírozott oldalú könyvben az utolsó lány szempillái pont ezt a számsort formázták.
- Nulla, egy, kettő, kilenc – ütötte be Flynn anyja halálának az évfordulóját úgy, hogy Thomas ne láthassa.
Egy halk kattanást követően az ajtó kinyílt, Katherine pulzusa pedig hirtelen kétszer annyi lett.
Az ajtó nem csapott különösebb zajt ahogy benyitott. Szerencsére, ugyanis a sötét alagsorban a vízcsöpögéstől és patkányoktól eltekintve síri csend volt. Tovább ment hát a sötétben tapogatódzva. Teljesen kiverte a víz és a patkányokért sem rajongott. Carolyn élete azonban sokkal fontosabb volt számára, mint a félelmei.
Pár kanyar bolyongás után aztán fényre lett figyelmes az egyik forduló után. Halványan zengett valami hang, pontosan onnan, ahonnan kiszűrődött a fény, majd két ember beszélgetése ütötte meg a fülét.
Biztosan jó lehetett a szigetelés, mert mikor a résnyire nyitott ajtóhoz ért, akkor rájött, hogy egy férfihang őrült kacagása nagyon is erőteljes. Nem ismerte a hangot, de nem volt nehéz kitalálnia, hogy kihez tartozott.
- Ne, Flynn! Miért csinálod ezt? – kérdezte egy női hang.
Carolyn!
A barátnője zokogó hangját hallva Katherine mellkasa összeszorult. Ki kellett szabadítania valahogy, mielőtt valami szörnyűség történne. Talán megpróbálhatná lelőni, de az túl kockázatos lenne rájuk nézve. Sosem lehet tudni, hogy egy őrült hogyan nehezíti meg az életüket még a halála után is.
Nem. Nem ölhette meg csak úgy. Eszébe jutott az apja, George, és nem bírta volna csak úgy megölni a fiát. Még úgy sem, hogy kellő ok volt a halálára.
Ííííí.
Hallotta meg egy működésbe hozott nyikorgó gép hangját, ami aztán meg is adta magát.
- Mi a fészkes fene! A francba! – Flynn hallhatóan belerúgott a gépbe. – Na várj csak itt, édes vöröském. Nemsokára jövök, de először meg kell javítanunk a barátunkat.
Flynn ekkor a felé az ajtó felé tartott, ami mögött Katherine leskelődött. Azonnal búvóhelyet keresett magának. Szerencséjére elég lomos volt minden folyosó és a sötétben sem fog majd látszani.
Bebújt hát néhány régi holmi közé, majd Flynn az ajtót kitárva elhaladt mellette. Sietve lefordult a folyosó másik végén, és a lépteiből ítélve kellően eltávolodott tőlük. Ekkor érezte úgy Katherine, hogy itt az idő!
Berohant a szobába, ahol ugyanolyan bűz terjengett a félhomályban, mint a Willman házban. Aztán elszörnyedt a látványon. Az összes nő szíve és feje ott voltak üvegekben kiállítva állványokon. Néhánynak leborotválták a fejét és a vörös fürtjeikkel díszítették a helyiséget.
Mekkora baj lehet valaki fejében, hogy ilyen borzadályra vetemedik? Mintha egy démonnal lenne dolga.
Mindezek ellenére is, Katherine-t kemény fából faragták. Félre tudta tenni a látványt, hogy a barátnőjére tudjon koncentrálni. Még ha ehhez össze is kellett szednie minden erejét.
- Katherine! – csillant fel Carolyn szeme.
- Psszt! – emelte a szája elé az ujját, majd nekilátott a barátnője kezét tartó csomók kibontásának.
Nagyon szorosra meg voltak kötve és túl vastag is volt a kötél. Félő volt, hogy éles tárgyra lesz szüksége, hogy ki tudja szabadítani.
Nem kellett sokáig keresnie. Szikék tömkelege volt mindenfelé dobálva, így elég volt csak felkapnia egyet a földről. A baj azonban akkor történt, mikor Katherine felállt. Az egyik fémdobozt ugyanis leverte az egyik állványról, ami a visszhangzó alagsorban hatalmas zajt vert.
- A francba! Sietek, Carolyn! Ne félj!
- Itt senki nem fél! – hallott meg egy tébolyult hangot maga mögött, aztán a koponyájához érő hideg tárgyat is megérezte.
Az ereiben megfagyott a vér.
- Flynn! – mondta elhűlő hangon.
- Hogy kerülsz te ide? Hát te nem karamboloztál? – bámult a nőre kigúvadt szemekkel.
- De. Aztán meghaltam és szellemként visszajöttem kísérteni. Ez hogy tetszik? – próbálta oldani a feszültséget.
- Szellemként! Nagyon frappáns! Hahaha – folytatta az őrült kacajt. – Nem baj, így legalább saját magam vége…
Puff!
Flynn olyan sebességgel zúdult mellé, hogy a fejét beverve azonnal eszméletét vesztette. Mi a fene történik itt?
Azonnal hátrafordult, hogy magyarázatot találjon a történtekre.
- Thomas! – állt mögötte a lihegő, fémrudat kezében tartó férfi. – Hogy kerülsz te ide? Nem láthattad a számkombinációt! Hiszen eltakartam.
- Igen, eltakartad, de magadban motyogtad a számokat, Katherine. Annyira másra koncentráltál, hogy fel sem tűnt.
Most, hogy mondja, már derengett valami. A számokat tényleg kiejtette a száján, ahogy beütötte a kódot. Ha tudat alatt nem tette volna ezt meg, akkor már halott lenne. Döbbenetes, hogy az élet milyen apróságokon múlhat!
Megkérte hát a férfit, hogy szabadítsa ki a barátnőjét, addig ő alaposan megkötözte Flynnt. Ha felébred, esélye sem lesz a szabadulásra, ezt rendesen bebiztosította.
- Katherine! Katherine! – omlott a nyakába a barátnője. – Annyira féltem! Köszönöm, hogy eljöttél értem!
Katherine azonnal viszonozta a barátnője ölelését. Ez volt az a pont, ahol végre kissé megkönnyebbülhetett. Ettől függetlenül a szíve még mindig vadul kalapált és addig biztosan nem is fog teljesen megnyugodni, amíg a levágott fejekkel egy szobában van.
- Carolyn! Nélküled nem ment volna. A rendszám falba vésése nagyon okos ötlet volt.
- Hát megtaláltad! – záporoztak még mindig a könnyei.
- Tudod, hogy alapos vagyok!
Katherine ez után Thomashoz fordult, akit hirtelen nagyon vonzónak talált. A bátorság nála mindig is plusz pontot jelentett. Aztán eszébe jutott, hogy konkrétan pisztolyt tartott a fejéhez a Willman roncstelepnél és ettől nagyon elszégyellte magát.
- Ne mondj semmit, Katherine! Nincs harag. Sőt! Remélem, hogy még áll a randi!
Ettől a nő újabb megkönnyebbülést érzett és el is mosolyodott a hallottakon. Végre valaki megnevetteti. Ráadásul meg is mentette az életét. Titokban remélte, hogy még jó sok randevú áll előttük. Így már nem bánja, ha le kell cserélnie a fegyverét.
Carolyn lába még mindig remegett a félelemtől, így kénytelen volt Katherine-re támaszkodnia. Thomas pedig utánuk hurcolta a megkötözött Flynn Willmant, aki még mindig eszméletlen volt, de az épületből kiérve mintha mozogni kezdett volna a szemhéja.
A sikátorból kikászálódva hatalmasabb meglepetés nem is érhette volna Katherine-t. A főnöke, Mr. Galvin és még vagy öt rendőrautó és mentősök sorakoztak fel az utat lezárva. Mindenhol fegyveres rendőrök szegezték rájuk a fegyverüket.
- Katherine! Mi történt? – lépett hozzá a főnöke, aki azonnal a mentősök felé intett, amikor ráeszmélt Carolyn hogylétére. – Azonnal lássák el a nő sérüléseit!
- Uram! Elkaptuk a Vörös Szívtelent. Ő nem más, mint Flynn Willman. George Willman fia.
Thomas ekkor az idős Mr. Galvin elé dobta Flynnt, aki mikor magához tért, rémülettel az arcán kezdte kapkodni a levegőt. Egyik pillanatból a másikban találja magát. Ráadásul megkötözve. Katherine az események után már csak sajnálatot érzett iránta.
- Engedjenek el! Mi folyik itt? – ordította Flynn.
Ekkor Katherine az ifjabb Willman elé lépett, hogy elmagyarázza neki a történteket. Habár csak Flynnhez beszélt, mindenki nagyon figyelt a szavára.
- Flynn! Te hiszel a véletlenekben? Mert én nem. Főleg a mai nap után. Hiszem, hogy minden valamilyen célból történik. Mint ahogy ma egy megmagyarázhatatlan erő nem bírta tovább nézni, amit művelsz. Azonban egy élet megmentésének ára van, amit én ma megfizettem. Csak azért, mert te nem bírtad feldolgozni édesanyád halálát. Így aztán nem bírtad elviselni, hogy bárki is rá emlékeztessen. De tudod mit? Ha nem történtek volna velem meg ezek, ha a főnököm elsősorban nem figyelmeztetett volna kirúgással, ha utána nem karambolozok és vesztem el édesapám legféltettebb kincsét, és ha utána nem esek bele az üvegdarabokba, és ha nem kellett volna annyira pisilnem az étteremben, vagy ha Thomas hallgatott volna rám és kint marad, akkor most Carolyn nem élne. És lehet, hogy én sem. Mit gondolsz? A te életedben a dolgok mi célból történnek?
Így történt, hogy Katherine-t végül előléptették.