Arronia és az Esszenciárium Titka
- RÉSZLET -

Nem gondoltam, hogy idő előtt visszatérek oda, ahonnan elmenekültem. Terra hajnali fényben tündöklő erdejében közeledtem ahhoz a városhoz, ahol pár hete kiadták rám a körözést.

Útitársammal, Evonnal elhatároztuk, hogy betörünk a Bölcsek Rezidenciájára. Amikor ugyanis kapcsolatba léptem Bölcs Balával, megtudtam, hogy itt kell keresnem Bölcs Petriya könyvét, és a legutóbbi álmomból kiderült az is, hogy a tulajdonosa az ágya alatt tartja, így az utunk célirányosan az ő hálószobájába vezetett.

Az egyedüli baj, hogy sem Evonnak nem volt ötlete, hogyan foghatnánk hozzá, sem nekem. Ezért gyalogoltunk éppen a Zöld Üstökös felé, hogy megkeressük egy barátomat, aki a terrai fesztivál napján azt mondta, még egy darabig a fogadóban lesz. Ő biztosan tud segíteni, mivel a királyi gárda fontos kémje.

Ahogy Evon és a griffem, Wara között sétálva hallgattam, ahogy a talpam alatt ropog az avar, felmerült bennem egy kérdés.

– Evon, honnan tudtad, hol lehet észrevétlenül bejutni Terrába? – érdeklődtem. – Úgy tudtam, hogy a szigetet mindenhol őrzik.

A srác épp egy makacsul a bőrmellényére ragadó bogarat húzott le magáról. Az élőlény rekedtes ciripeléssel fejtette ki nemtetszését, végül elhallgatott, amikor Evon egy fatörzsre helyezte.

– Nem mindenhol – felelt a kérdésemre. – Uriel mutatta meg a nyugati és a keleti útvonalat.

– És ő honnan tudta?

Utazótársam orrlyuka kitágult. A felettünk fényben táncoló lombozat felé fújt.

– A Safarnia-sivatagban összekapott egy tehetős férfival, aki aztán köszönetképp elrabolta tőlünk Dont és Ranót. Az alak ki volt tiltva Terrából, így nekünk kellett elhozni egy csomagot helyette, mert azzal fenyegetőzött, hogy különben megöli az őrzőinket.

Evon megsimította fekete pegazusát. Ápolt, sima szőrén megcsillant a fény. Hogy enyhítsem a rossz emlékek súlyát, a pegazushoz intéztem a mondandómat:

– Don, sajnálom, amiért ilyen bajkeverő a gazdád – szóltam, mire Don felnyerített.

Evon felhúzta a szemöldökét és sértetten nézett rá.

– Hé, Don. Ezt majd Urielnek is ismételd el, légy szíves!

Örültem, hogy Evon teljesen felépült a Türkiz erdőben történt balesete után. Habár a lábát még fájlalta és elmondása szerint meg fog látszódni a heg, legalább már nem hallucinált gokkikat.

Az én fejfájásom sem múlt el teljesen, még mindig elenyésző nyomást éreztem a halántékomon. Moira elmagyarázta, hogy amíg nincs egyensúlyban bennem a két erő, addig időnként rám fog törni. Aztán a lelkemre kötötte, hogy tanuljam meg a földesszencia használatát, mert ha ez mind nem lenne elég, a tűz is korlátozódhat bennem, amennyiben elhanyagolom a földet. Az élet rákényszerít, hogy bölcs legyek.

Az őrzőinket jóval a város előtt hátrahagytuk az erdőben. Megkértük őket, hogy ne kószáljanak messzire és ügyeljenek, nehogy meglássa őket valaki. Utazótársam javaslatára az északkeleti kapun mentünk be az asztráktól nyüzsgő Zaetába. Felöltöttük a csuklyát, és könnyedén besétáltunk. Én azért még egy botot is felvettem a földről és rágörnyedtem, hogy idős asztra látszatát keltsem.

– Na, így legalább valamennyire bölcsnek tűnsz – heccelt Evon.

– Köszönöm. Már csak egy gokkipajtás kellene mellém. Nem látsz egyet valamerre? – érdeklődtem és körülnéztem.

– Nagyon vicces. Nem is tudom, ki miatt hallucináltam őket…

Kikukucskáltam a csuklyám alól. Evon elnézett, de még oldalról is feltűnt a mosoly az arcán. Megmagyarázhatatlan melegség áradt szét bennem. Nagy szükségem volt rá, ugyanis a városba érve egyből felrémlett az üldözésem éjszakája, ahogy egy érzéketlen, lógó karral kétségbeesetten kapaszkodtam a griffemen.

Úgy éreztem, minden szem rám szegeződik, pedig a munkába induló asztrák tömege jól elrejtett minket az egyszintes lakóházak között. Az egyik téren több váratlanul felbukkanó gárdatag mellett is gondtalanul elslisszoltunk. Ilyenkor még jobban a botomra nehezedtem.

A következő sarkon lévő Zöld Üstököshöz közeledtünk. Már kora reggel csetepaté zaja és kiáltozás szűrődött ki. A bejárattól néhány lépésnyire megtorpantunk az asztrák között, amikor kicsapódott az ajtó, és a királyné két Zanza-légiósa az utcára taszította Plemet, a fogadósnőt. Lelökték a földre.

A járókelők hátrafelé araszolva, félkörívben megállva döbbenten meredtek rájuk. Mi a sarokra húzódtunk vissza, de csak annyira, hogy az előttünk állóktól még rálássunk a jelenetre.

Senki nem sietett a nő segítségére.

A torkom elszorult, amint megláttam Plem félig feldagadt arcát. Az egyik légiós hátulról, a hónaljánál fogva térdre rántotta a nőt, a másik pedig elé állt, és a maszk alól ráüvöltött:

– Újra megkérdezem. Hol van a lány?

– Már mondtam, hogy nem tudom. Nem tudom!

A légiós puszta kézzel akkorát kevert le neki, hogy felrepedt a szája. Ahogy a vér kibuggyant az ajkából, úgy zúdult le a könny az én arcomon is.

– Ne… Ez miattam van – mondtam, a fogaim összekoccantak a rémülettől.

Evon maga felé fordított és átkarolt. Behunyt szemmel a mellkasának támasztottam a fejem. Felőrölt a tehetetlenség.

– Ismétlem, hol van a lány?

– Fogalmam sincs! – üvöltötte Plem a megmaradt erejével. – Akkor se mondanám el, ha tudnám, ti fattyak!

Csattant a légiós tenyere.

– Evon…

– Ne nézz oda – suttogta még jobban magához szorítva.

Néhányan felszisszentek körülöttünk. A légiós még mindig nem adta fel.

– Azt hiszed, nem tudjuk, hogy itt volt? Jobban jársz, ha nem játszol az életeddel! Hol van?

A választ meg sem várva újabb ütés következett. Azt kívántam, bárcsak egy rossz álomban lennék.

– Halljam! Ho…

Két reccsenő robaj hallatszott. Összerezzentem.

Néhányan felsikoltottak.

Még a légiós szava is elállt.

Kibontakoztam Evon szorításából és megfordultam.

Plemet immár jégkar fogta közre, megóvva, hogy a földre hulljon. Nem úgy, mint a két légióst, akik előtt egy-egy jéggömb robbanhatott fel, mert a darabok a földön hevertek. Ha védekeztek is, a robbanás miatt a tömeg közé estek.

Az olvadásnak induló jég vize egyazon pont felé kúszott vissza: egy roppant felbőszült, kezét ökölbe szorító, tetőtől talpig feketébe öltözött asztrához, akit a tömeg készségesen átengedett.

– Kai… – suttogtam ámulatomban.

...