Arronia és az Elveszett Bölcs
- RÉSZLET -

Első számú lecke: soha, ismétlem, soha nem szabad bedőlni egy gokkinak.

– Hallgatóztál? – kérdeztem gyanakodva a földön pislogó állatkától.

– Látod ezeket a füleket? – Magára mutatott. – Kicsi vagyok, de ezek nagyobbak, mint az asztráké. Mit gondolsz, milyen a hallásom?

– Pont olyan, hogy előnyödre tudd fordítani. Mit akarsz?

A barna-fehér gokkit nem hatotta meg a flegmaságom. Ha másból nem is, ebből mindenképp egyértelművé vált számomra, hogy hátsó szándékkal szólított meg.

– Csak segíteni szeretnék – mondta kitárva aprócska karját.

– Na, ne nevettess! Azt hiszed, nem tudom, hogy a gokkik szótárában nem létezik az önzetlen segítség? Mit akarsz?

– Üzletet ajánlok.

– Helyben is vagyunk – morogtam szemforgatva, és továbbindultam.

– Ne, ne, hallgass meg! – mondta utánam loholva. Belecsimpaszkodott a lábamba, ezért meg kellett állnom, hogy leszállhasson rólam. – Te el szeretnél jutni a Zöld Üstökösbe, én pedig olyan éhes vagyok, mint te. Láttam, hogy mennyire örültél annak a sietős tallérnak. Szóval tudod, milyen az éhes gyomor, olyan, mint a trón király nélkül. Mi lenne, ha adnál két tallért, cserébe én megmutatom az utat. Még csak nem is pénzt kérek, na?

Szégyellem magam, de elgondolkodtam az ajánlatán. Már jócskán besötétedett és gyanús környéken jártam. Morfondírozásomat látva nem hagyhatta veszni a dolgot, tovább ütötte a vasat:

– Ha ez segít a döntésben, akkor éppen távolodunk a Zöld Üstököstől – mondta. Ezzel átbillentette a mérleget a javára.

Újra sóhajtottam. Remélve, hogy nem bánom meg a döntésem, a mutatóujjamat a gokkira szegeztem.

– Jó, de ha valami rosszban sántikálsz, rád uszítom a griffem. Ja, és egyelőre csak egy tallért kapsz, megegyeztünk?

– Igenis, asszonyom – mondta tisztelgő pózban állva.

Félve nyújtottam neki oda az egy darab tallért. Két pici kezével érte nyújtózkodott, aztán kérte, hogy kövessem.

Nem szívesen vallottam be, de tényleg rossz irányba tartottam. Ez persze nem azt jelentette, hogy kikerültem a barátságtalan utcákból. Olyan szűk és sötét helyeken vezetett végig, ahová önszántamból be se tettem volna a lábam. Örültem, hogy Wara velem tart, noha ő is morgolódott, amikor át kellett préselnie magát két épület között.

A kerülőutakat követve végre megérkeztünk a célhoz vezető utcához, amin végighaladva rosszalló tekintetek méregettek minket. A keresett fogadó ott pompázott a Ravasz köz sarkán. Zaj szűrődött ki és a világító zöld kristályok miatt olyan érzésem támadt, mintha a terrai mesék boszorkányának rezidenciáján kötöttem volna ki. A ház fából épült, nagyjából három szint magasnak tűnt.

– Itt is vagyunk – jelentette be a gokki.

Ezt a felirat is bizonyította: Zöld Üstökös.

Lenéztem a gokkira, aki már nyújtotta is kezét a sietős tallérért.

– Ja, és a nevem Archipong. Neked csak Archi. Téged hogy hívnak?

– Arronia, de neked csak Roni – mondtam, átnyújtva neki a jussa másik felét.

– Öröm volt veled üzletelni, Roni. Megmondhatnád odabent, hogy én vezettelek ide. Na csá!

Tiszteletteljesen meghajolt és távozott. Még percekig nem hittem el, hogy nem vert át.

A fogadónak volt egy egész nagy pajtája a köz túloldalán. Omladozó faszerkezete láttán tétováztam, hogy itt merjem-e hagyni a griffemet, de arra jutottam, ha a többi asztra megtette az őrzőjével, akkor nekem is menni fog. A kérdés már csak az volt, hogy Wara mit szól. Amint beléptünk, a griffem vinnyogva toporzékolt.

– Tudom, hogy sötét, és hogy nem szeretsz más őrzőkkel közösködni, de majd holnap kiengesztellek berginabogyóval, jó?

Levettem róla a dolgaimat és meggyőztem, hogy két kornusz közé feküdjön le. Kizárólag griffek között nőtt fel, ezért ki nem állhatott más fajú őrzőt. Nem egyszerű vele, de legalább, akit szeret, azzal gondoskodó. Megígértem, hogy hamarosan hozok neki eleséget, addig maradjon nyugton. Erre egykedvűen elfordította a tekintetét rólam, majd letette fejét a földre.

A bejárathoz mentem, és amint kinyitottam az ajtót, az a benyomásom támadt, mintha egy asztraviadalon lennék. Odabent a gyér fényben mindenki harsogott a jókedvtől, bár egyesek talán inkább az indulattól. Egy szkanderozó páros üvöltött az erőlködéstől, a körülöttük tülekedő népség pedig nagy hanggal szurkolt, ki az egyik, ki a másik félnek. Az asztaloknál nagyrészt férfiak ültek, alig akadt köztük néhány nő, azok is ijesztő külsejűek voltak.

Szerintem nem illek ebbe a közegbe – állapítottam meg.

Összehúztam magam, mint aki ott sincs, és a nem kevésbé ijesztő, mélyvörös hajú fogadósnő elé léptem, aki zöld löttyel töltött meg egy nagy korsót a kocsmapult mögött.

Meglepettnek tűnt, amikor meglátott.

– Miben segíthetek? – kérdezte lazán.

– Archi vezetett ide, csomagot hoztam – mondtam félszegen.

– Archi? – kérdezte elkerekedett szemmel a nő.

Ó, te szent ember, add, hogy ismerje!

– Igen, ő – feleltem.

– Ja, ja, a gokki? Zsivány egy fazon – nevetett a pultra könyökölve, állát a kezére fektetve. – És milyen csomagot hoztál?

– Hátfájásra főzeteket. Te lennél Plemena?

– Csak simán Plem – mondta a nő legyintve, majd átvette tőlem a csomagot. – Már nagyon vártam ám! Nem könnyű a pultosok munkája. Kolett-tel abban egyeztünk meg, hogy fizetség helyett szállást adok neked. Van még két szobám. A tetőtérin betört az ablak, de a negyvenkettes megteszi. – Letette elém a kulcsot. – Ha pedig kicsomagolás után visszajössz, még meg is hívlak egy zöld üstökösre. Mit szólsz?

Idővel rájöttem, hogy a zöld üstökös maga az ital, amit az előbb kiöntött. A kétkedő arckifejezésemet látva gyorsan hozzátette: – Hé, szokatlan a színe, de nagyon finom. Ne izgulj, nem mérgező – mondta kacsintva. – Na, eredj, pakolj le, aztán töltök neked egyet.